A 75 éves Tolnai Ottót köszöntötték kollégák, barátok a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Beszélgetőtársa Gyimesi Tímea volt, az irodalom és a képzőművészet összecsúszott, Tolnai műhelyében Nádler, Richter, Zoran Muąič és Ilija ©oąkić vendégeskedett.
A vajdasági és az anyaországi irodalom elmúlt fél évszázada máshogy nézne ki Tolnai nélkül, aki elérte, hogy oly sok viszontagság után újra legyen tengerünk. Beltenger ugyan, de ez mit sem ront a tengerélményen, tolmácsolja a betegség miatt igazoltan hiányzó Radics Péter szavait Havas Judit. Radics szerint a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai között két író van, aki gazdálkodási kérdésekben mérvadó: az egyiket ma ünnepelni kell, a másik alig néhány nappal korábban mondta ki az ünnepelt nevét a Müpában. Azt nem tudom, hogy milyen messze van Szajla Palicstól, de azt igen, hogy kevés nagyobb ikertorony van a kortárs magyar irodalomban, mint Oravecz és Tolnai. Villányi László álmokból gyúrta össze az estre Vér című versét: jutott bele palicsi homokvár, a hét kastély öble, Vértó és Amerika, ahol 1995 májusában együtt néztek le a világra a World Trade Center tetejéről. Öt éve is tudtuk, hogy a hetven év csak ámítás, nosztalgiázik Villányi, nincs ez másként a hetvenöttel sem. Azok közül, akik 2010-ben felolvastak, mindenki megrendült, csak Tolnai maradt rendíthetetlen.
Danyi Zoltán két alkalomból szokta megnöveszteni a szakállát: az egyik a szerelmi bánat, a másik Tolnai Ottó születésnapja. Az erősen eufemizált borosta egyik fele most az alkalomnak szól, a másik fele a bánaté. Danyi új regényét hozta ajándékba, ami sokat köszönhet az ünnepeltnek: nem csak ebbe, de minden Danyi-műben van valami, egy szó, egy motívum, ami Tolnai előtt tiszteleg. A dögeltakarítóban, amit az utolsó palicsi látogatására szándékosan felejtett el magával vinni, a jerikói rózsa. A tárgyfetisiszta Tolnaiból még a PIM csillárjai is hihetetlen történeteket hívnak elő, például Luszteres Feriről, egy nagy, gyurma emberről, akivel a kisállatpiacon ismerkedett meg, ahol a felesége kinézett magának egy csillárt. A történet nem kevésbé Monty Python-szerűen folytatódik, a gyurmatestű ismeretlen ugyanis közölte velük, hogy ha a csillárok érdeklik őket, akkor nyugodtan menjenek fel a felesége első férjének padlására, ahol vagy száz luszter közül válogathatnak. A látogatás össze is jött, ám Tolnai nem mert belépni a padlásra, mert félt, hogy leszakad a rengeteg pókhálós csillár súlya alatt, ám felfedezte, hogy a padról belátni az egyik udvarba: az élmény pedig előhívta benne Dubrovnikot és a Srđ-t.
Gyimesi az ünnepelt képzőművészeti írásait összegyűjtő Kalapdobozt (2013) emeli a beszélgetés fókuszába, Tolnai pedig, aki néha nemcsak ír róla, de csinálja is, megmutatja egyik legfrissebb, talált-csinált műalkotását, amit az ünneplők kedvéért még a határon is átcsempészett. Szó szerint, ugyanis ha a határőr észrevette volna az apró fadarabon álló kerítésdarabot, akár provokációnak is gondolhatta volna. Tolnai A vasfüggöny emlékművére keresztelte az alkotást, akkor még nem is sejtve, hogy hamarosan valósággá válik. A Kalapdoboz mérete magát a szerzőt is megdöbbentette: mikor a kiadó megmutatta neki a könyvet, egy pillanatig azt hitte, Tito valamelyik művét látja bőrkötéses kiadásban. Nemcsak őt, de azt a festőnőt is meg tudta lepni a kötet, akitől a borítón látható festményrészlet származik. Edita Kadirić egy könyvkereskedés előtt várta a barátnőjét, majd amikor megérkezett, egy kirakatban látható borítójára mutatott. „Nézd, így kellene festeni”, mondta majd közelebb lépett, és látta, hogy a saját alkotása néz vissza rá az üveg mögül.
Tolnai nemcsak tárgy-, de műteremfetisiszta is: a délszláv tengerfestőkhöz különösen kötődik, szeret behatolni a műtermeikbe, elmenni a kiállításmegnyitóikra, hogy aztán olyasmikről érdeklődjön náluk, hogy mi a különbség az adriai azúr és az azúrparti azúr között. Megidéződik Danilo Kią, és a képzőművészeti szövegei, amik miatt annyit bántották, és amik Tolnai szerint mégis nagyon fontosak, mert Kią volt az első, aki félretette az izmusokat, és érzetekben kezdett gondolkodni. A 2008-as Grenadírmars is előkerül, borítóján Gerhard Richter vízparton ülő kisfiújával, aki akár a Tisza mellett is ülhetne, ami mellett Tolnai annyit ült Zentán fiatalkorában. A kisfiú talán épp olyan csendben nézi a vizet, ahogy Tolnai bámulta a végtelen fehérséget Nádler István lakásának ablakából egy különösen nagy havat hozó télen. Pista, láttad, hol a répa? - törte meg a csendet Nádler felesége, neki pedig rögtön eszébe jutottak Paul Cézanne szavai a répáról, ami, ha jól bánunk vele, akár forradalmat is előidézhet.
Tolnai nem csak beszélni szokott a kínai mesterről, aki felment a képre, de ismert is egyet. Minden stimmelt, kivéve a nemzetiség, a mester ugyanis Palicson élt és Ivanyos Sándornak hívták. Hozzá egy Magyar László nevű helytörténész révén jutott el, aki napközben palicsi és szabadkai házakkal foglalkozott, éjjelente pedig a világ legnagyobb elméivel levelezett. Szilárd Leónak például leírta, hogy nem érti ezt az egész atomdolgot, majd ahogy szokta, odaírta a levele végére, hogy Palics. Szilárd Leó hosszan válaszolt, majd az utolsó sorban feltette a kérdést, ami azóta Tolnai Ottó filozófiai alapfelvetése: „Mi az, hogy Palics?” A visszavonultan élő Ivanyos mester, akinek a lánya börtönőr volt, a felesége pedig csak pusztán szigorú, egyszer megengedte, hogy Tolnai bekukucskáljon a műtermébe. A műteremben 20-30 fehér vászon állt, rajtuk csodás, különös festmények, ám hamar kiderült, hogy Ivanyos tényleg felhagyott a festéssel. A vásznakat gyógynövények szárítására használja, a növényekben lévő klorofil pedig felment a vászonra, és megfestette az anyagot.
A fontos festők sorában Hangya András következik, akinek Tolnai egy egész kötetet is szentelt. Hangya minden nap elővett egy rajzpapírt, kétrét hajtotta, az egyik oldalát telefestette, a másik felére írt valamit, majd a kész művet feladta valamelyik ismerősének. Tolnaihoz is érkezett néhány, ő pedig levélképeknek nevezte el a küldeményeket. Azóta sem említik sehol, hogy ő nevesítette először a műfajt, de nem is tart igényt az említésre. Egyik látogatása alkalmával egy csodás olajképet pillantott meg Hangya műtermében, amit a festő neki is ajándékozott. Mivel a vonaton bajos lett volna hazaszállítani a festményt, megbeszélték, hogy majd legközelebb elviszi. Legközelebb 1-2 év múlva járt arra autóval, és ha már ott volt, bátortalanul rá is kérdezett. A kép nem élte túl a két találkozás közt eltelt időt, Hangyában ugyanis olyan mély nyomot hagyott az őt a festészettől eltiltó nevelőapja, hogy még a férfi halála után sem fejezte be a képeit, annyira félt, hogy mit fog szólni hozzájuk az öreg. Tolnai képe kettéhasítva végezte, az egyik felére citruscsendélet került, a másikkal nem tudni, mi lett.
Következő festményanekdota főszereplője egy halra rábukó sasmadár, amit Tolnai egy barátnője, Danyi Magda lakásában pillantott meg először, egy rendkívül irritáló giccsfestményen. Az irritáció csak akkor hagyott alább, amikor kiderült, hogy a házinéni férjét a fogságban egy újságból kitépett festmény éltette. A férj hazatérve is megőrizte a papírfecnit, és amikor a háború alatt egy hobbifestő orosz generálist költöztettek az egyik szobájukba, megkérte, hogy reprodukálja neki a műalkotást. A képpel Tolnai a stockholmi nemzeti galériában találkozott össze újra: épp a svéd király vizsgálgatta hozzáértőn, a halra rábukó sasmadár ugyanis eredetileg Svédország egyik leghíresebb festményén díszeleg.
Lukács Györgyön nevelkedtem, ismeri be Tolnai a zágrábi filozófiai tanulmányait firtató kérdésre, a következő pillanatban pedig már a párizsi festőről, Hugyi Rozettáról magyaráz, akit egy rosszmájú muzeológus barátnője, bizonyos Róza egyszerűen csak Pisácskának szólított. A festőnő egyszer még néhány finom és drága cipőt is kipakolt elé egy szatyorból, méghozzá rá a legdrágább párizsi szálloda teaszalonjának asztalára, arra késztetve a vendégeket, hogy performanszként értékeljék a látottakat. Tolnai nemcsak a cipőkért, de a sámfákért (prózában kaptafák) is rajong: egy félig elrohadtat, amit az újvidéki házában felszámolt szemétdombon talált, azóta a házában tárol.
Ha a Tovább is van, mondjam még? kérdést nem egy gyulafirátóti rapper, hanem egy szerbiai magyar költő tenné fel, a válaszom minden alkalommal Mondjad! lenne. Tolnai pedig csak mondja, újabb színeket és sorsokat rétegezve a vászonra. Felidézi például a szűcsöt, aki arról híres, hogy felakasztotta és megnyúzta saját szomszédjának és Tolnai barátjának kutyáját. A barátot annyira megviselte a kutya elvesztése, hogy egy cigányasszonnyal átkot küldetett a szűcsre, akinek a feleségét pár hónappal később szörnyű kínok közt érte a halál. Tolnai a piacon találkozott újra a szűccsel, és egy idő után azt vette észre, hogy már csak azért jár vissza minden csütörtökön, hogy a férfival beszélgethessen, sosem említve neki, hogy mindenről tud: a kutyáról, a cigányasszonyról, a feleségről.
tolnai_foto_14.jpgTolnai nem tesz különbséget esszé és próza között, képzőművészeti kritikusnak pedig egyáltalán nem tartja magát. Amint elkezd prózát írni, az valahogy mégis mindig a festők, a festészet irányába kanyarodik. A festészetet korábban ő is kipróbálta, méghozzá Radics Péternek köszönhetően, aki a Digitális Irodalmi Akadémiába való felvétele után többször is figyelmeztette, hogy mint minden tagról, róla is kelleni fog egy festmény a gyűjteménybe. Tolnai ekkor esett először pánikba, másodszor meg akkor, amikor észrevette, hogy Szajkó István, a feladatra kijelölt festő fotózgatni, lesni, figyelni kezdi. A pánikot a kísértés követte: egy nap fogott egy 4x4 négyzetre osztott, finom papírt, és egy lila és kék festékbe mártott gyufaszállal önarcképet mázolt rá. A műveletet még kilencvenkilencszer ismételte meg, és végül 25x4 önarcképpel telerajzolt négyzetet kapott. Szajkó épp a századik kép elkészülte után szállította le neki a portrékat. Kettőt is festett, az egyik, amin Tolnai egyedül látható, a DIAhoz került, a másik, amin Jutka, a feleség is felbukkan hátulról, sötét bundában, a család tulajdonába. Amikor egy pszichológusbarátnőjük először meglátta, csak annyit mondott: „Milyen érdekes, Jutka háttal áll, de dominál.”
erreni - Könyvesblog
Külön köszönet:
A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMNAK
ROZBROY VIKTORNAK
E. CSORBA CSILLÁNAK
Kategória: Győri és regionális filmek / HARTYÁNDI Jenő / MEDIAWAVE ALAPÍTVÁNY / Dokumentációk / Irodalmi dokumentáció
Műfaj: dokumentumfilm
Nemzetiség: Magyarország / Szerbia
Év: 2015
Korosztály: Felnőtt
Rendező: Hartyándi Jenő
120 min. 2015, színes, szöveges, magyar nyelv
Operatőr: Hartyándi Jenő, Rozbroy Viktor
Vágó: Hartyándi Jenő
Szereplők: hang, sound: Rozbroy Viktor