Élményekben, fotó- és videódokumentációban gazdagon ért haza a MEDIAWAVE csapat a Tibet határvidékéről, a Belső-Dél-Kínai Lijiang (ejtsd: Lityang) városából és környékéről. Az utazáshoz az apropót az idei MEDIAWAVE Fesztiválon járt lijiangi kulturális csoport - muzsikusok, képzőművészek, filmesek - meghívása adta.
 

A csapat tagjai Both Miklós muzsikus-énekes, Kovács Norbert "Cimbi" táncos-énekes, Csillik Dilára, a Magyar-Ázsia Társaság elnöke, Jávorszky Béla újságíró és felesége, Kovács Éva, valamint a csapat mozgását és zenei erdményeit rögzítő stáb Jörg Tibor hangmérnök és Hartyándi Jenő operatőr, Mediawave fesztiváligazgató voltak. A turnét a Passport Control Ifjúsági Műhelysorozat részeként valósítottuk meg.

A csapatnak komoly vendéglátástban volt része a világörökség rangot elnyert, gyönyörű egykori teakaravánközpont városkában (1,5millió lakosú). A többségében násik (tibeti népcsoport) lakta környék kultúrárában való eligazodást Wujiang festő (a Rómer ház színpadhátterének alkotója) és a városban letelepedett Nagy Henrik, hazánkfia segítette.

A film mellé olvasd el

Jávorszky Béla Szilárd naplójá-t

(naponként bontásban)

olyan többlet információkat és történeteket tartalmaz, amelyeket a kamera nem örökített meg.

www.jbsz.hu

2. nap – 2012.10.01., hétfő

A Mediawave-et megjárt nási testvérpár egyikénél vizitáltunk ma. Lijiang több, elszórt részből áll, ő az egyikben lakott, gyakorlatilag mintha falura érkeztünk volna. Csupa földszintes ház, előkelőbb és lepukkantabb felváltva, köztük, a bozótosokban pedig irdatlan pókbirodalmak nyújtóztak. A legnagyobb – legalábbis amibe belefutottunk – hat méter szélesen, három méter magasan és három méter mélyen feszült, felfoghatatlanul és átláthatatlanul. E sűrű szövésű, horrorisztikus 3D pókhálóban legalább száz, időnként tíz centi „fesztávú” lakó gubbasztott. Várva az élelmet hozó rezdülést. Ha ide rovar tévedt, esélye sem maradt.

Hogy az információk errefelé mennyire képlékenyek, mutatta: induláskor még úgy volt, ebédre hívtak, egy órával később, a helyszínen viszont kiderült, max estebéd lesz belőle. A falatnyi konyhában ugyanis a nők épp hogy belelendültek. Úgyhogy vendéglátóink telepakolták az asztalt gyümölccsel, szotyolával, pálinkával és sörrel, hogy addig se szenvedjünk hiányt. Szórakoztatásképp pedig rögtönöztek egy elementáris nagycsaládi koncertet.

A prímet persze a fuvolás Li Yi és a furulyás/énekes Ju Yi vitte, de a teljes család részt vett benne: az egyik feleség fektetett húszhúros citeraszerűn játszott, a másik négyhúros lantszerűn, fiaik pedig kéthúros, vonóval megszólaltathatón. Bensőséges, familiáris kamara folk. Hitet, erőt, harmóniát sugárzó. Plusz egységet és természetességet. Ugyanezt lehetett érezni, amikor utána – úgy ahogy voltak, hétköznapi ruhában – bemutatták nekünk a hozzá való körtáncot. Még a szomszédok is összeszaladtak. Gumicsizmában, kötényben, ahogy kell. S közben meg csak úgy harsogott a „zsütű”, meg a „naggyonjó”.

*

E napra bőséggel megvolt hát az élmény. Mégsem ért véget. Az óváros fölé tornyosodó Dong bárban ünneplőbe öltözött, tisztességben megőszült éltes nási népmuzsikusok vártak ránk a nekihűlő, szelesedő estében. Alig győztük átverekedni magunk a holdközép ünnep miatt elsősorban belföldi turistáktól túlcsordult sikátorokon. De még ekkor sem értünk el hozzájuk: a bárban „ráhangolódásként” egy lelkes fiatal gitáros srác angolszász rockos nótákkal szórakoztatott minket. „Akkor most jöjjön valami special chinese”, mosolyogta a mikrofonba. Majd belecsapott a Jailhouse Rockba.

Jólesett, amikor átadta a színpadot. Mégha igazán a lobogó műtűz mögött ülő, háromnyelvű molinó alatt játszó, szépkorú népzenészek sem nyűgöztek le túlzottan. Némileg sarkítva: szűk levegőjű, skanzenbe való turista programot nyomtak. Szépen, tisztelettudóan. De elenyésző tűzzel és meggyőződéssel. Idővel csatlakozott hozzájuk a sámánra hajazó lokális harlekin. Aki ráadásul annyira hatásvadász módon derviskedett, hogy még a körülöttünk lévő helybeliek is megmosolyogták. A búcsúzás előtt viszont kiderült róla, hogy a dongba írás avatott mestere. Mindannyiunknak kanyarított egy emlékezetest. Pennával, pergament papírra. Vagy legalábbis arra emlékeztetőre. S ezekből ugyanaz a képiség és ugyanaz az ősiség sugárzott, akár az egyiptomi hieroglifákból.